Vajon előfordult valaha olyan, hogy a műegyetemi építészhallgatók fáklyásmenetet rendeztek tanáraik tiszteletére? Bizony volt ilyen egy szimbolikus jelentőségű, éppen 115 éve, 1902. október 8-án használatba vett épületünk kapcsán, amelynek történetében voltak még nagy viták, sőt párbaj is, és amelyet megénekelt Mikszáth és Ignotus is.
„Az egész ország óhajának adott hangot az országgyűlés, amikor 1843. július 10-én felvetődött Pozsonyban a Rendek ülésén az országgyűlés tanácskozásainak Pestre való áttétele.” – olvashatjuk Zámborszky Ilonának a magyar Országházról 1937-ben megjelent könyvében. A különböző helyszíneken – például Székesfehérváron vagy a Pest melletti Rákos-mezőn – összehívott országgyűlések után Pozsony a 18. század elejétől lett a törvényhozás nagyjából állandó székhelye, de időnként a budai vár Országház utcájában is ülésezett a magyar parlament.
A reformkorban, a nemzeti öntudat erősödésének időszakában egyre inkább felmerült egy igazi főváros szükségessége, amely az ország egész gazdasági, társadalmi, kulturális erejét szimbolizálni tudja. Fekvésénél fogva erre a szerepre az egyetlen igazán alkalmas helyszín Pest volt, ahol a dunai révnél ősidők óta összefutottak a négy égtáj felől érkező utak. Ebbe a törekvésbe illeszkedett bele az országgyűlés Pestre való áthelyezése is.
Az országgyűlés színhelyei Pesten: Redout, Régi Képviselőház, Nemzeti Múzeum
Az 1843-as pozsonyi országgyűlés nagyon határozottan intézkedett is ezügyben, választmányt jelöltek ki a Pest városával folytatandó tárgyalásokra, amelytől azt várták, hogy még ugyanazon az országgyűlésen tegyenek jelentést a lehetséges helyről, a várható költségekről és mutassák be a terveket, hogy a következő évi parlamenti ülésre a pesti Országháza már el is készülhessen. A bizottság szakértőként Lechner József építészeti igazgatót és Zerger Lajos igazgató-segédet küldte ki a helyszín kiválasztására, akik az MTA mai helyét szemelték ki a célra. A következő évben azonban mégsem ide, hanem az úgynevezett Új Vásárpiac (Neuer Marktplatz) területére írtak ki nemzetközi tervpályázatot, amelyre 42 pályamű be is érkezett, köztük Feszl Frigyesé. Nem tudni pontosan, hol akadt el az ügy, az azonban biztos, hogy a pályázat lezárási határidejéig a terveket nem bírálták el, majd az országgyűlés következő 1847/48. ciklusa alatt a pályaterveket átadták az Országos Főlevéltárnak, ahol aztán a szabadságharc idején komoly sérüléseket szenvedtek.
Az új, pesti Országháza terve tehát a reformkorban nem valósult meg, de az első népképviseleti országgyűlést mégis Pesten tartották, a mai Vigadó helyén álló Redout nagytermében. Ennek meg is lett a következménye: Hentzl tábornok a Redout épületét, mint az országgyűlés székhelyét 1849-ben szétlövette. A Bach-rendszer bukása után újra felmerült az országgyűlés elhelyezésének kérdése. Erre a célra a Sándor (a mai Bródy Sándor) utcában Pest városától bérbe vettek egy telket, amelyre Ybl Miklós nem egészen egy év alatt felépítette a Képviselőház, a mai Olasz Intézet épületét. Ez azonban már a megépítésekor tulajdonképpen szűkös volt, annak ellenére, hogy csak az alsóházat kellett befogadnia, a főrendiház a Nemzeti Múzeumban ülésezett. Hamarosan felmerült az 1866-ra elkészült épület bővítésének vagy egy újabb épület megvásárlásának gondolata, a többség azonban kitartott amellett, hogy egy új, önálló parlament épület jöjjön létre.
Fáklyás felvonulás Steindl és Hauszmann tiszteletére
Az Országház építését hivatalosan az 1880. évi XLVIII. törvénycikk határozta el, majd 1881 elején egy bizottságot hoztak létre a kiírandó pályázat összeállítására és lebonyolítására, amelyet Tisza Kálmán miniszterelnök vezetett, a tagjai között pedig ott voltak Weber Antal és Ybl Miklós építészek, valamint a különféle szakmai szervezetek képviselői. Tisza Kálmán az addig Európában elkészült, illetve építés alatt álló két modern országház – a londoni és a bécsi – terveit is beszerezte a témában való tájékozódás érdekében. (A londoni parlament 1834-64 között, a bécsi 1874-83 között épült fel.) A bizottság kiinduló álláspontja az volt, hogy az új országháznak minden igényt ki kell majd elégítenie, ezért „nem korlátozandó pénzügyi tekintetek által”. A pályázatot a Tömő (a mai Kossuth) téren a Dunával párhuzamosan vagy arra merőlegesen létrehozandó épületre 1882 áprilisában írták ki.
A pályázatra az 1883. február 1-re kitűzött határidőre 19 terv érkezett be, ebben a viszonylag kis számban közrejátszhatott az is, hogy nem sokkal korábban fejeződött be a Reichstag tervpályázata. Négy tervet részesítettek díjazásban: Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schikedanz Albert és Freund Vilmos, valamint Otto Wagner és munkatársai műveit. A műegyetemi hallgatóság annyira fellelkesedett azon, hogy két tanáruk – Steindl és Hauszmann – is a nyertesek közé került, hogy május 3-án fáklyásmenetet rendeztek a tiszteletükre. Ahogy a Vasárnapi Újság tudósított róla: „A vámpalota előtt gyűltek össze s lobogó szövétnekekkel, nagy közönségtől kísérve vonultak a műegyetem palotája elé, mely szintén Steindl műve. Itt Gerenday Dezső üdvözölte a tanárokat, kik az erkélyen jelentek meg az összes tanári karban. Az üdvözlőszavakra Hauszmann válaszolt, megköszönve a kitüntetést, s fölhívta az ifjúságot, hogy folyton nemes törekvésben és versenyben legyen. (…) Az ifjúság lelkes éljenzés és a Szózat éneklése közt oszlott szét.”
Az Országház létrehozására megalakított bizottság május 27-i ülésén a neogótikus stílus mellett döntött, elsősorban gróf Andrássy Gyula hatására, akinek a szeme előtt az angol parlament mintája lebegett. Ezzel lényegében eldőlt, hogy Steindl terve fog megépülni. A munka irányítására a bizottság gróf Tisza Lajos elnökségével egy albizottságot hozott létre, amelyben többek között Ybl Miklós is közreműködött.
A funkcióhoz méltó pompa vagy pazarlás?
Steindl a munkatársaival majdnem egy évig dolgozott a tervek továbbfejlesztésén, amelyeket aztán 1884 februárjában mutattak be a bizottságnak. Az eredeti elképzelésekhez képest az Országház 72 méterrel északabbra került, hogy a tengelye az Alkotmány utca vonalába essen, a hossza némileg csökkent, a földszint és az emelet közé bekerült egy félemelet. A változtatások a korábban némileg nyomott arányú épületnek az előnyére váltak, magasabb és összefogottabb lett. A Duna vonalát még ez a terv is kissé megtört tengellyel követte, a tornyok korábbi kupolás lezárását azonban hegyes, gótikus sisakok váltották fel.
Miután a bizottság a tervet elfogadta, a nagyközönség számára is kiállították az Országház makettjét, hosszmetszetét és alaprajzát. Ahogy az lenni szokott, azonnal megindultak a kritikai észrevételek is. A legnagyobb vihart az épület gótikus stílusa kavarta, amely sokak szemében magyartalan, németes irányzatnak tűnt. De még viharosabb vitát gerjesztett az ügy magában az Országgyűlésben, amelynek a terv elfogadását és az építkezés elindítását meg kellett szavaznia. Egymásnak csaptak az érvek és ellenérvek, az utóbbiak között felmerültek a túl nagy költségek, a pazarlás, az ügy pártolói viszont úgy látták, hogy egy ilyen nagy jelentőségű vállalkozásnál nem lehetnek döntőek a takarékossági szempontok.
Miután a parlament elfogadta a tervet, felállt az Országház építését irányító Építészeti Tanács (a mindenkori miniszterelnök vezetésével), a közvetlen irányításra pedig az Országház Építési Végrehajtó Bizottság gróf Tisza Lajos vezetésével. A kivitelezést ténylegesen Steindl vezette, azonban Hauszmann Alajos visszaemlékezései szerint „a mindent jobban tudó” Tisza Lajos olyan szoros és megalázó ellenőrzés alatt tartotta, ami „lelkiállapotára nyomasztó hatással volt, kedvetlenül dolgozott (…), valamint nincs kizárva, hogy részben korai halálát okozta”.
Steindl és irodája 1:50-es léptékben kidolgozott építészeti tervei 80 darab lapból álltak, ezek mindegyikének mérete meghaladta a 2x1 métert. A részletrajzok a kivitelezéssel párhuzamosan készültek el. A tervezést és a művezetést végző irodának – amely a telek egyik végén épített ház második emeletén működött – sok száz ember munkáját kellett összehangolni majdnem húsz éven át. Steindl helyettese és jobbkeze Tandor Ottó építész volt, aki már a pályázat során együttműködött mesterével. Később Santhó István lépett a helyére, aki aztán Steindl betegsége idején teljesen átvette a munka irányítását. Igen fontos szerepe volt még Foerk Ernőnek, ő Steindlhez hasonlóan Friedrich Schmidt tanítványa volt a bécsi Képzőművészeti Akadémián, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az Országház belsőépítészetében meghatározó szerepet kapott.
40 millió tégla, 30 ezer köbméter kő
A kivitelezés 1885. október 12-én indult el. Az alapozási munkák a vártnál jóval hosszasabban elhúzódtak, ugyanis a telken lévő vízmű berendezéseit és vezetékeit először más helyre kellett áttelepíteni. Ez nagyjából egy évvel eltolta a tényleges munkakezdést. A földkiemelésen több száz munkás dolgozott éjjel-nappal a Duna vizének betörése ellen gáttal védett munkaterületen. A talajviszonyokból adódóan beton lemezalap készült átlagosan 2 méter vastagságban.
Steindl eredeti tervei szerint az Országház homlokzata téglából készült volna, ami színesebb, vidámabb megjelenést adott volna az épületnek. A méltóságteljesebbnek, ünnepélyesebbnek tartott kőburkolat csak a tervmódosítások során került a házra. Az udvari homlokzatokon maradt a téglahomlokzat, Zsolnay kerámiadíszekkel kiegészítve. 1887 decemberében tartották meg a kőfaragómunkák megkezdését jelző ünnepélyt, ahol az ősi szokás szerint az első három szimbolikus kalapácsütés indította el a munkálatokat.
Hatalmas mennyiségű építőanyagot használtak fel: 40 millió téglát és 30 ezer köbméter követ. A kőművesmunkák 1894 tavaszára készültek el, ekkorra már a főpárkány magasságáig állt az épület. Ezután következett a tetőszerkezet megépítése, amelynél a kor legmodernebb megoldásait alkalmazták: a teljes szerkezet a kupolával együtt hengerelt és szegecselt vas tartókból készült. A kupola zárkövét 1895 májusában helyezték el. Ekkorra az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Országház a megfeszített munka ellenére sem fog a millenáris ünnepségekre elkészülni, ahogy azt eredetileg tervezték. Azt a kompromisszumos megoldást tűzték ki, hogy az épület külseje, a kupolacsarnok, a főlépcső és a delegációs folyosó legyen kész. Így 1896. június 8-án az Országgyűlés két háza megtarthatta együttes ülését a kupolacsarnokban. Az épületet azonban igazából csak hat évvel később vették használatba, amit Steindl már nem érhetett meg, a belső munkálatok pedig még tovább, 1904 végéig folytak.
Az Országház hossza 268 méter, legnagyobb szélessége 123 méter, a kupola magassága a járda szintjétől 96 méter. A saját korában a világ legnagyobb épületei közé tartozott. Az épületszárnyak között tíz, különböző méretű udvar helyezkedik el.
„Hát csodák csodája, csakugyan ott van az Országgyűlés”
A belsőépítészet nem feltétlenül követi a külső gótikus megjelenést, az impozáns lépcsőrendszer és az előcsarnok például inkább a barokk paloták hangulatához áll közel. Itt a bordás boltozat vasbordák és rabic felhasználásával készült. Ugyancsak a barokk kor világát idézik a társalgók. A delegációs terem – ahol a monarchia idején a bécsi és a budapesti Parlament képviselői a közös ügyeket tárgyalták meg – reneszánsz stílusú.
Az enteriőrök kivitelezésében a kor legkiválóbb művészei, iparosai és cégei működtek közre. A szintén Steindl irodájában, pontosabban Foerk Ernő által tervezett bútorok közül sokat Thék Endre kivitelezett. A boltozatok díszítőfestését Scholtz Róbert készítette. A főlépcsőház mennyezetképeit Lotz Károly festette, a Vadászteremben Körösfői-Kriesch Aladár falképei láthatók. A színes üvegablakok Róth Miksa műhelyéből kerültek ki. A nyolcvannyolc különböző foglalkozást megjelenítő kerámiaszobrot Zsolnay Vilmos szállította, az építész alakját itt maga Steindl testesíti meg.
Az épület fűtőrendszere a maga korában Európa legmodernebb megoldásai közé számított. A kazánt egy külön épületben helyezték el (az Országháztól 150 méterre északra, a mai Balassi Bálint utcában), amelynek a felsőbb szintjei bérházként funkcionáltak. A kazán által előállított gőz egy föld alatti, szigetelt csővezetéken jutott el a Parlamenthez. A meleg levegő elosztására a nagyobb termek alatt kamrákat alakítottak ki. A használt levegőt a padlóba és a mennyezetbe beépített redőnyös nyílásokon át vezették el.
A befejezés előtt álló, majd az elkészült Parlament persze nem csak pozitív visszhangot keltett. Az ellenzék természetesen biztos volt abban, hogy a hosszasan elhúzódó és egyre drágább építkezésen többen meggazdagodtak a kormány köreiből, sőt az egyik képviselő odáig ment, hogy a Tisza Lajos által vezetett Építési Bizottságot és Steindl Imrét hűtlen kezeléssel vádolja meg. Az akkori világban ez az állítás nemcsak médiacsatákba torkollott, hanem Tisza István nagybátyja becsületének védelmében párbajra is kihívta a vádló felet.
A vélemények megoszlottak a hatalmas épülettel kapcsolatban, volt aki elragadtatással szemlélte, volt aki „az építészet megfagyott zene” hasonlatot továbbfejlesztve „a legkellemetlenebb kakofóniát” hallotta ki Steindl alkotásából. A konzervatívok a belsőépítészet stíluskeveredését támadták, a modernebb felfogásúak számára viszont a majdnem két évtizedes kivitelező munka végére már divatjamúltnak tűnt az épület.
Az Országház 115 évvel ezelőtti használatbavételét, azaz a „bevonulást az új házba” Mikszáth Kálmán is megénekelte a Vasárnapi Újság aktuális számában: „Hát csodák csodája, csakugyan ott van az Országgyűlés; szakasztott azok az emberek, akiket júniusban a Sándor utcai házban hagytunk. Csakhogy micsoda cifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen.” Mikszáth pazarlónak, túlzott pompájúnak találta az épületet. A belsővel Ignotus sem volt megelégedve, az Országház külső megjelenését azonban lenyűgözőnek érezte: „(…) mert akármit mondanak is, kívülről, főképp a Duna felől, az új Országháza csodaszép épület, melynek a részletei elhibázottságáról s vakmerő stíltelenségéről ugyancsak akármit mondanak, a hatalmas épülettest egybefolyó egységében a részletek elmerülnek, a stílus tisztaságára pedig fütyül a független ízlés.”
A cikk 2017. október 6-án megjelent a Pestbuda oldalán.
Forrás:
Sisa József: Steindl Imre (Az építészet mesterei sorozat), Holnap Kiadó, 2005
Csányi – Birchbauer: Az új Országház, Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1902 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
Mai fotók: Kis Ádám/Lechner Tudásközpont
